Személy szerint azt mondanám, hogy ez leginkább a tanított zene kérdése. A fő kivétel ez alól a hang; csak annyit kell tenned, hogy meghallgatjuk mondjuk Pavarottit és Frank Sinatrat, hogy különbséget tegyél. Nyilvánvalóan mindegyik nagyon más hang után megy. Az operai ének nem használ mikrofont, és a természetes hangerőt hangsúlyozza. A hang sok vibrátóval is stilizált.

Érdekes, hogy ha meghallgatja Caruso 100 éves felvételeit, akkor észreveszi, hogy a vibrato használata nem olyan következetes, mint a modernebb operai énekeseknél. Leginkább akkor használta, amikor magas és hangos hangokat ütött. Ez arra enged következtetni, hogy a népszerű és az operai stílus közötti különbség a 20. század folyamán divergálóbbá vált.

Ami más hangszereket illeti, szintén más típusú hangzásról van szó. A "klasszikus" zongora 300 évet ölel fel, és sokféle hangzással és technikával rendelkezik. Csak egy példa: Mozart zenéje sokkal kevésbé használja a fenntartó pedált, mint Debussyé. Tehát nagyjából az egész Jazz, ami azt illeti. Hallgassa meg Art Tatumot, figyeljen a bal kézre, és meglátja, hogy nagyon kevés a pedálozás. Talán azt is észreveszi, hogy minden gyors menetének egyfajta levált, nem legato hangja van, vagyis minden apró hangjegynek még ennél is finomabb csendes területe van a következő hang között.

A népszerű zenészek gyakran emlegetik, hogy "klasszikusan képzettek", hogy azt állítsák, hogy "karajuk" van, ami azt jelenti, hogy szilárd alapjaik vannak a technikában és az elméletben. Nehéz rögtönözni az utat a klasszikus zenében; ez olyan, mint amikor gyerek voltál, és úgy ültél körül, mintha olvasgattál volna, az idősebb nővéred pedig felhívott, és azt mondta, hogy csak a képeket nézed és kitalálod. (Nos, ez egyébként gyerekkoromban történt velem.)

Úgy gondolom, hogy a „klasszikus” megközelítés sokkal „megfelelőbb”, mivel pontokban a t-ek és keresztezik az i-ket. Az írásbeli részletekre való odafigyelés nagyon fontos. Tegyen bármilyen zenét, amelyet „klasszikus” vizsgán játszott. Minden hangnak meg kell adni a pontos ütemezését, követni kell a dinamikát, stb. Bár ezzel a koncepcióval bizonyosan nincs semmi baj, egy adott darab minden előadását nagyon hasonlóvá teszi.

A „kortárs” megközelítés az egyes darabok személyre szabása. Akárcsak itt, a zenét is inkább iránymutatásként, mint tervként használja. Megengedett az, hogy a zeneszerző saját stílusában, stílusában stb. Értelmezze azt, amit a zeneszerző írt. Ahelyett, hogy azt mondaná, hogy „Ezt akarta”, inkább „Talán nem gondolt ilyet csinálni. Próbáljuk meg. '

Az elméletnek továbbra is nagyon fontos része van mindegyikben, bár mivel kissé eltérő időzítéseknek vagy harmóniáknak általában bizonyos szabályokat kell betartaniuk. Természetesen néha a dallamokat úgy tolják és húzzák, hogy sokat, hogy felismerhetetlenné válnak, de ez egy másik történet ...

Valamilyen oknál fogva nem hagyhatók megjegyzések, de az első bekezdésemhez megpróbáltam rámutatni, hogy azoknak a klasszikus zeneszerzőknek, akik műveik ugyanolyan hangzásúak, mint írták, a lehető legtöbb információt be kellett adniuk a játékos számára, és ha mindezt betartották, akkor minden előadásnak nagyon hasonlónak kell lennie.